Negyven év a szakképzés szolgálatában

Vida Lajos és a Vályi neve szorosan összeforr az itt élők számára. Nem is csoda, hiszen majd 40 éven keresztül tevékenykedett az intézményben. Más iskolában én nem tanítottam, nekem ez az iskolám – mondja. Most, 2019 augusztusában nyugdíjazása előtti felmentési idejét tölti. Mi pedig arról kérdeztük, milyen érzésekkel távozik a Szekszárdi SZC Vályi Péter Szakképző Iskolája és Kollégiuma éléről.

– A kezdetet számomra 1978 jelentette, ekkor lettem az 518. Ipari Szakmunkásképző Intézet matematika-kémia szakos tanára, valamint kollégiumi nevelője – osztotta meg velünk Vida Lajos. – Nagyobbrészt az iskola simontornyai kihelyezett tagozatához kerültem, majd négy év elteltével már csak Tamásiban folytattam a tanítást. Az, hogy én rögtön két tantestülettel kezdtem el dolgozni, hasznomra vált. Mindegyik jó közeg volt, segítették a pályán való elindulásomat. 1987-ben kerültem a városi tanács művelődési, egészségügyi, ifjúsági és sportosztályának az osztályvezetői munkakörébe, és ez tartott egészen 1993 augusztusáig, ekkortól lettem ugyanis az időközben már Vályi Péter nevét felvett iskola igazgatója.

– Milyen volt ez a korszak?

– Azt kell, hogy mondjam, hogy iskolaigazgatói szemmel nézve a legszebb szakasz a 90-es évek voltak. Ebben az időszakban volt leginkább tér arra, hogy az innovációs szándékokat, lehetőségeket az ember számba vegye, és megvalósításra válogasson közülük. Az igazgatói alkotói tevékenységnek a legnagyobb önállóságot ez a szakasz biztosította, és a törvényi keretek is ekkor voltak a legkedvezőbbek, utána már folyamatosan szűkültek a lehetőségek. Nagyon sok olyan folyamat érett ekkor be, ami az előttem dolgozó Pőcz Zoltán és Györke Dániel munkájának volt köszönhető. Ezek után kemény változási időszakban, kemény kényszerek hatásában, de mégis magas innovációs mozgástérrel találtam én igazgatóként szembe magam: zajlott az iskolabővítés, sportcsarnok épült, bővült a LAKISZ tanműhelyünk, elsősorban azért, hogy minél teljesebb körű szolgáltatást tudjunk biztosítani ennek a térségnek. Ez találkozott szerencsére az itteni igényekkel, kereslettel, hiszen folyamatosan növeltük a tanulólétszámot, új képzések indultak. Az eredményeinket tekintve szerencsésnek mondhattuk magunkat. Örömmel tölt el, hogy az évek során sikerült olyan munkatársakkal együtt dolgozni, akikkel ezeket a terveket folyamatosan lehetett építeni, akik partnerek voltak a munkában, tervezésben és megvalósításban. Megtaláltuk azokat a segítő körülményeket, feltételeket, legyen szó akár polgármesterről, tervezőről, építészirodáról, vagy épp országgyűlési képviselőről, akik az ügy mellé álltak, és saját maguk eszközeivel az eredmények elérésében igazi segítők voltak.

– Aztán új feladatkör, új kihívás várta a TISZK élén.

– Így van, a fent említett szakasz az életemben 2008-ig tartott. Ekkora alakult meg a TMÖ Szent László Szakképző Iskolája és Kollégiuma, röviden TISZK, mely hét megyei szakképzőiskolát fogott össze, köztük a Vályit is, ennek lettem én a főigazgatója. Szép kihívás volt úgy gondolom, egyben megtiszteltetés is, hogy engem kértek fel a vezetésére. Ebben alapvetően nem elhanyagolható módon közrejátszott az is, hogy a Vályi mind infrastruktúrájában, mind létesítményében és szakmai működésében a megye egyik meghatározó szakképző iskolájává vált az eltelt évek alatt. Azt is gondolom, hogy az én főigazgatóságom is az itteni csapatmunka következményeként értékelhető. Hét évet jelentett ez az életemből, mely idő alatt a Vályi igazgatója Kissné Herczeg Anikó volt. A TISZK aztán 2015-ben megszűnt, nekem az a lehetőségem kínálkozott, hogy a most már Ady Endre Szakképző Iskola és Kollégiumnak nevezett iskola vezetője legyek Szekszárdon. Bevallom, ezt a feladatot nem szívesen vállaltam volna, ezért kértem, hogy hadd jöjjek vissza a Vályiba. A nyugdíj előtti utolsó éveimet tehát itt tölthettem el.

– Van már hír az utódról, ki vezeti most a Vályit?

– Augusztus 8-ától a Szervezeti és Működési Szabályzat erre vonatkozó helyettesítési rendje lépett életbe. A Vályi irányításával az általános igazgatóhelyettes, jelen esetben Furján Katalin Anett van megbízva erre a tanévre, hiszen én decemberig a felmentési időmet töltöm. Ezután az igazgató poszt megüresedik, és minden bizonnyal pályázat érvén meghirdetik az igazgatói munkakört.

– Milyen érzés kilépni innen?

– Nehéz. Szinte a teljes életpályám ehhez az iskolához kötődik. Más iskolában én nem tanítottam, nekem ez az iskolám, minden értelemben, minden síkon. A Vályi, amikor idejöttem, egy kisvárosi szakképző iskola volt, és most, hogy távozom, ugyancsak ezt mondhatom. Valószínűleg az utánam következőknek sem lesz könnyebb dolguk, mint nekem volt, de kétségtelenül szép feladat előtt állnak. Azt gondolom, hogy a térségnek erre az iskolára nagy szüksége van. Az adottságai most sok tekintetben sokkal jobbak, mint akkor, már nem kell bizonyos feltételekért megküzdeni. Ha visszatekintek, a magam részéről többségében elégedett vagyok. Nyilván vannak olyan projektek, amelyek megvalósítása nem sikerült, vagy épp rosszul érzi magát az ember, hogy nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Ám mégis nagyobb bennem az elégedettség: a kollégáimmal jól tudtam együtt dolgozni, a munkámat elismerték.

– Mik a tervek a nyugdíjas években?

– A Tamási Szakképzéséért Alapítvány kuratóriumának elnöki feladatait szeretném továbbra is folytatni, emellett az iskola Kindl Kupola Galériájának szervezési feladataiban Kissné Herczeg Anikóval közösen vállalnánk szerepet. Sokan tudják rólam, hogy a régi tárgyak szerelmese vagyok, az évek során összegyűjtött dolgaim rendszerezése is nagy feladat lesz. Aztán vannak olyan elképzeléseim, amelyek rajtam túlmutatnak, de az illetékesek felé már megtettem a jelzéseket. Ilyen a régi művészkert alkotásainak megfelelő környezetben való végleges elhelyezése, vagy a mesterségek udvarának kialakítása. Egy biztos: unatkozásra nem számítok!

Szintén kedvelheted...